Ma van. Vagy már tegnap. Lényeg hogy már sötét van, és semmi kedvem nem volt ehhez a naphoz. Reggel fél hattól szaladgálok, alig volt időm megállni, épp hogy csak kicsit szusszanhattam az Ipariban. Mindig jó visszamenni, de ezt majd lejjebb.
A lényeg a lényeg. A TUKE területe hatalmas, és sok az épület, így elég könnyű eltévedni, főleg az első héten. Nem tudom hogy hogy, de úgy tűnik elég gyorsan meg lehet szokni a fel re rohangálást, főleg ha öt perc van áttérni az eggyik sarokból a másikba. De megy ez nekünk. Nem nélkülözhető eleme ezen sikereknek hogy a professzoraink is ezzel a bajjal küzdenek. Az idő relatív. Mindenki órája késik, főleg ha a tanítás kezdetéről van szó, és minél közelebb érünk az előadások végéhez, az óra felgyorsul, és idő előtt mutatja mindenkinek a véged jelentő pillanatot. De ez nem mindig van így. Előfordul fordított helyzet is. A matek a kedvencem. Ha korábban érkezünk, hamarabb kezdjük, és olyan nem létezik hogy hamarabb is fejezzük be a gyakorlatot. A professzornő neve Grinčová. Amikor megláttam az órarendben arra gondoltam hogy olyan lesz mint a mesefilmben, ijesztő, gonosz, és nem szereti a karácsonyt. Háromból kettőben tévedtem, és a harmadikban még nem vagyok biztos. Nem is ijesztő, nem is gonosz, sokkal inkább elkötelezett, és eltökélt. Magas, festett hajó nő, kellemes arcberendezéssel, festett arany színű haj, és kék szemek, amikkel olyan módon képes átnézni az emberen, hogy az úgy érzi, mintha lyuk lenne a feje helyén, vagy legalábbis láthatatlan lenne a számára. De az lényegtelen, jó professzor.
Matek után tesi helyett elmentem az évnyitóra. Lenyűgöző, mikor a fanfarra bevonulnak az egyetem dékánjai, színes ruhában, aranyozott kiegészítőkkel. Volt egy pillanat hogy elképzeltem hogy én vagyok ott, de amikor fel kellett volna állni a szlovákok himnuszára, alábbhagyott a rajongásom, mert hogy nézne már ki az, hogy ott elől ülve nem állok fel e népdal hallatára. Egyébként rengetegen voltunk a teremben, fura is volt, nem hittem volna hogy tele lesz, de rengetegen álltak is. Végül vége lett.
Volt két és fél szabad órám, hát bementem az ipariba. Más lett, már nem olyan egészen mintha haza mennék, olyan volt, mintha valahova az erdőben mennék, amit ismerek, de ami nem adja azt a megnyugtató meleg érzést amit egykor éveken keresztül. Sajnos ennek így kellett lennie. Fura így találkozni egykori tanáraimmal. Még emlékszem az első közös óráinkra, hogy kiről milyen volt az első benyomás, majd hogy az hogy változott a pozitív irány felé. De most megint olyan volt mint először. Kritikus lettem, már nem a saját családom tagjai, már csak távoli rokonok, már nem lehet mindent elmondani nekik, igaz, meghallgatnának, segítenének is ahogy tudnak, de már nem lenne ugyan az. Hiányoznak a régi beszélgetések. De találkoztam Olíviával, tök jó, megvan az érettségije, és külföldre készül Zolkoval. Remélem minden összejön nekik.
Vállalat és vállalkozás - hm. semmi újat nem mondott, unalmas előadás volt, sokan is voltunk. A fizika meg elmaradt, a villamos előttem ment el, de legalább sétálhattam. Jó dolog egyedül sétálni. Csinálunk is valamit, meg nem is. Olyan mint mozogva feküdni. Nem zavar semmi, és van időd gondolkodni, vagy csak eltűnődni a város dolgain, az embereken, találgatni vajon milyen napjuk van, megállni valaki mellett a zebrán, összemosolyogni, majd menni tovább. De valamikor meg kell állni,
és olyankor olyan mintha valami hiányozna.
Majd érezés a koliba. Senki sehol, van idő rendet rakni, és csak úgy elleni. Majd megjönnek az ukránok, itt vannak, elmennek, és utánuk már van idő aludni, de mindenek előtt ezt a pár sort leírni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése